Van ugye az egyik kedvenc kolléganőm. Akivel nem nagyon szerencsés több műszakon keresztül összeosztani, mert abból mindig sértődés lesz meg sírás. És nem az én részemről. Ideig-óráig tolerálom a hülyeségeit, de az én türelmem is véges.
Egyetlen éjszakánk van a hónapban (nappalunk lesz, de általában hárman vagyunk beosztva) fel is készültem, hogy nem lesz ez egyszerű. Este puffogott is rögtön, semmi nem volt jó neki, de idővel megnyugodott, én meg nem zavartam a köreit. Egészen jól el is kommunikáltunk. Ez egészen addig tartott míg meg nem érkezett az az ambuláns akit felnis kellett venni. Miután ő volt a kuppos gyerekekkel, gondoltam majd intézi, de konkrétan meg sem mozdult. Nemhogy nem vette fel, de oda sem jött segíteni. Nem mintha egyedül nem bírtam volna el vele, de van illendősség is...
Az a bizonyos utolsó csepp nem volt más, mint amikor meg akarta magyarázni miért a másik szobába kellett volna tennem a gyereket...
Mindig mikor azt hiszem, csak én látom úgy a dolgokat, akkor mindig tesz vagy mond valamit, amiből rájövök, nem velem van a baj. Vagy nem csak velwm. Mert nyilván én sem vagyok tökéletes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése