Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám:
fárasztó. F.Á.R.A.SZ.T.Ó. Ha bővebb jellemzést akarnék akkor pedig:
nagyon fárasztó.
Reggel 8-kor volt indulás az ovi elől. Miután tisztában vagyok a saját képességeimmel Áront előző nap délután lepasszoltam az anyósoméknak s mellékeltem hozzá mindent amire szüksége lehet.
Természetesen mi voltunk az utolsók akik befutottunk, pedig esküszöm időben indultunk el itthonról. Csak azt nem tudom a notórius késők hogyan előzhettek meg minket.
Már az odafele út (BP) sem volt sima és egyszerű...Még ki sem értünk a városból mikor megkezdődött a vándorlás. Az ovónénik előre szóltak, hogy minden gyerek olyan rágicsát vigyen amiből meg tudja kínálni a többit is (én mondjuk ezzel nem értek egyet és nem azért, mert irígy vagyok). Ahogy az ilyenkor lenni szokott útrakeltek a gyerekek egy-egy zacskó valamivel és kínálgattak. Igen ám, DE! Nem sima busszal mentünk, hanem emelt szintűvel (sofőr lent, mi fent), a gyerekek ezáltal össze-vissza ettek sósra édeset és vice versa, már a látványtól rosszul voltam. Meg is kellett állni először azért, mert többeknek pisilhetnékjük támadt, másodszor pedig azért, mert volt aki nem bírta a buszt + az össze-vissza evés miatt rókát kergetett....
Szóval nagyon örültem mikor megérkeztünk.
A
Kolibri Színház volt az első uticél. Hát mit mondjak....nem volt rossz, de szerintem annyira jó sem. A gyerekeket sem kötötte le olyan mértékben, mint várható lett volna. Félreértés ne essék, nem az előadással volt gondom. Szerintem sokkal jobb lett volna ha egy kerek egész történet lett volna az előadás. Megzenésített verseket adtak elő és három színész bábozott hozzá. Aranyos volt, de nem az igazi. A gyerekek az első részt még bírták, bár a szünet felé közeledve azért kérdezgették mikor lesz már vége. A második felvonás alatt volt aki már nem bírt magával és hozta a formáját. Alig vártam, hogy vége legyen. Nem bántam volna, ha 10 percre elvonulhattam volna egy olyan helyre ahol senki nem szól hozzám. :)
Miután végeztünk a színházban átbuszoztunk a
Közlekedési Múzeum-hoz. Itt a parkban szaladozhattak a gyerekek mielőtt bementünk. kétszer sem mondom, hogy ezt élvezték a legjobban. Bent aztán volt másfél óránk, hogy elnézelődjünk. Persze ezt sem úgy élvezték a gyerkőcök, mint a felnőttek (mi már jártunk itt, nem volt újdonság, mármint nekem, Bence még kicsi volt). Ami tetszett a gyerekeknek az az érmekészítés, a terepasztal és az a vagon volt amibe fel lehett szállni. Az ajándékboltot kifosztottuk, majdnem az összes apróság jelzőtáblával rohangált. A gyerekem feltalálta magát és a vagonban játszott vasutast. Meg is kérdezte egy nő, hogy valamelyik rokonunk vasutas talán? Hát vasutas az nincs, de buszsofőr az ugye adott.
Indulás előtt még rohangásztak a parkban. Gondoltuk, mi szülők, majd jól lefáradnak és hazafelé csend meg nyugi lesz a buszon. Ja! ahogy azt Móricka elképzeli. Kész tortúra volt. Ahogy elindultunk megkezdődött a sáskajárás. Rendes kaja egyiknek sem kellett, bezzeg a sok rágicsa. Bencének mondjuk nem kellett sem oda, sem visszafelé. Rosszullét nélkül megúsztuk, de pisilni megálltunk.
Summa summárum mi felnőttek jobban elfáradtunk, mint a gyerekek.
)és mikor lejárt a másik előfizetés adtunk egy esélyt ennek. Őszinte leszek az elején sokat szívtunk vele végül a beltéri kicserélése sokat dobott a helyzeten.
itatott velem 
hogy egész éjjel forgolódtam 
Játék végére elfáradt, hője emelkedett.
Még nem jöttem rá, hogyan orvosolhatnám a hibát. Ötlet esetleg?
