A temetés Április 11-én volt, péntek délelőtt 11-kor. Reggel miután mindenki felkelt és megreggelizett, én mosást válogattam, nekiálltam porszívózni, törölgetni, rendet rakni. Muszáj volt valamivel lekötni magam, mert a gyomrom görcsben volt. Igaz már hétfő óta abban volt, ha rágondoltam a temetésre...
Mikor már nem halogathattam tovább elindultunk. Még nagyon időben voltunk így először a sírhelyhez mentünk azt megnézni. Itt már nehezen tartottam magam, de amikor a ravatalhoz értünk és Áron elkezdett zokogni, én sem bírtam tovább.
Lassan összegyűltek a rokonok, ismerősök, igazából a közelieken kívül a többiekből semmit nem érzékeltem, fogalmam sem volt mennyien jöttek el, s számomra nincs is jelentősége.
Maga a szertartás nagyon szép volt, polgári búcsúztatót kértünk, nem szeretett volna apukám sem egyházit, sőt ő temetést sem. Nem volt nagyon hosszú, amiért végtelenül hálás vagyok.
Ezután összegyűltünk a torra, ahol végig apukámról készült képek kerültek lejátszásra, voltak benne olyanok is, amiket még én sem láttam :)
Miután hazaértünk valami hihetetlen fáradtság vett rajtam erőt. Délután még átjöttek unokatesómék, velük beszélgettünk, ritkán találkozunk, majd ők anyáéknál aludtak.
Én szombat nappalról kihúzattam magam, sejtettem, hogy nem lesz erőm bemenni, így legalább keddig itthon vagyok és csak szerdán kell mennem. Úgyis elegem van most egy kicsit a munkából is. Vagyis nem a munkából, hanem a kialakult helyzetből. Tele vagyunk haza nem adható gyerekkel és csak egyre több lesz. Az egyik gyerek szüleinek fogalma sincs róla, hogy amúgy nem vihetik haza a kislányt, mert veszélyeztetik (nem adnak neki enni), de a gyámügy kb még semmit nem mozdult ezügyben - mint kiderült a családsegítő elfelejtett szólni - mi meg nem mondhatjuk meg mi a helyzet, mert nem a mi kompetenciánk, viszont orvosilag meg nincs indok miért nem vihetik haza....szóval hosszú ez, mint a vonatfütty...
Még mindig nem tudunk gyerekeket 3 óránként etetni és beteget ellátni egyszerre....vagy egyik, vagy másik, a kettő egyszerre nem megy, főleg hétvégén vagy éjszaka....minket fusztrál ez a helyzet, mert mind a kettő fontos lenne.
Kaptunk rengeteg adomyányt - ebből is akkora balhé kerekedett, hányni tudnék tőle - egyik nap csak a ruhákat válogattuk-hajtogattuk-pakoltuk-rendszereztük, természetesen a teendőink mellett.
Még április elején megérkeztek az Elektroluxtól rendelt konyhai gépek. A héten megvettem a mosogatót, volt raktáron az egyik helyi építkezős boltban. Kinéztem a csempét is, még járólapot kell választanom és a páraelszívót megrendelnem. Ezután küldöm az asztalosnak a méreteket és kezdheti a bútor gyártását.
Ma már elkezdtem a spájzból lepakolni a pincébe azt, amit lehetett. Még mindig nem tudom hová fog elférni ez a rengeteg cucc, de valahogy majd csak megoldjuk. Néztem a következő akciós Lidl újságban lesz hordozható indukciós főzőlap, említettem Gábornak vegyünk egyet, hogy legalább egy tejbegrízt, zacskós levest, tojásrántottát meg tudjak csinálni. mellette van Airfrayer-em és egy fritőzöm is, na meg a mikró, ami 7 nyelven is beszél.....persze anyukám mondta, hogy majd ő főz ránk.
Sütöttem sajttortát és jó lett...
És sütöttem joghurtos valamit is, ami szintén finom, bár kicsit összeesett, csináltam karamellszószt a tetejére, nekem ízlik....
Ma volt a napja, amikor a nyárigumi visszakerült az autóra.
Végre egyre jobb az idő, süt a nap és már nincs az a nagy hideg, lassan csak helyre rázódok én is.....
3 megjegyzés:
Kívánok sok erőt és békét nektek 🖤
Sajnálom a munkahelyeden kialakult helyzetet. Miért nem adnak a szülők enni a babának? Nincs rá pénzük, mentális sérültek vagy valami szektások? Így is-úgy is döbbenetes. Át kellene reformálni sok mindent hogy ezek a szegény picik jó helyre kerüljenek, ne kórházban töltsék az idejüket. Hiszen nem betegek.
A sajttorta nagyon jól néz ki.
Mentálisan nem normálisak a szülők. Apuka skizofrén és agylágyulása van, az anyuka meg szimplán idióta. Remélem hamarosan megoldódik a nevelőszülő kérdés, mert ez így nem csak nekünk nem jó, de a gyereknek pláne nem. Foglalkozást igényelne, hogy valaki kivigye a levegőre pl, de ezt mi nem tudjuk megtenni....
Köszönöm, idővel biztosan jobb lesz picit, de a tudat, hogy már soha nem találkozunk, nem hallom a hangját, stb kétségbeejtő.....
Úristen...és ők azok a szülők, akik nem mondanak le a gyerekről, félévente párszor meglátogatják és így örökbe sem lehet adni.
Remélem azért rendeződik a baba sorsa egyszer.
A gyászban az első egy év a legnehezebb szerintem. Persze utána sem könnyű, sosem lesz az, de nekem egy év kellett, hogy mosolyogva emlekezzek a nagyszüleimre pl.
Megjegyzés küldése