Ezt Apukám mondta mikor az ő apukája meghalt. Már nem emlékszem milyen apropóból, de az értés a mai napig bennem van, hogy hogyan mondhatott ilyet, amikor most halt meg az apukája....nagykorú voltam már, de még otthon laktam, tanultam és dolgoztam, s nem értettem. Azóta már számtalanszor bebizonyosodott, hogy valójában egy nagy igazságot mondott akkor. Mert az élet tényleg megy tovább. Akkor is, ha a világom összeomlik, ha úgy érzem megfulladok. Az élet megy tovább.
Olyan, mintha nem is velem történne ez az egész, mintha már ezer éve megtörtént volna és nem friss a dolog. Pont takarítottam itthon mikor csörgött a telefonom és Anyukám hívott. Tudtam abban a pillanatban, hogy mit fog mondani mikor megláttam a kijelzőn a nevét. Számítottam rá mégis arcul csapott. Hogy az én erős Apukám szíve megszűnt dobogni. Tudtam, hogy csak napok kérdése lesz, mikor szombaton az orvos közölte a lesújtó híreket, hogy nincs tovább....Azt hittem sokkal előbb bekövetkezik, de a szervezete még bírta. Még kedden bementem hozzá, bár nem tudtam sokáig bent lenni, a szívem szakadt meg, ott zokogtam a kezét fogva, a fejét simogatva és elmondtam neki mindent amit csak lehetett. elmondtam, hogy hálás vagyok, hogy Ő az Apukám, megköszöntem, hogy felnevelt, elmondtam mennyire nagyon szeretem Őt és szerettem akkor is mikor valamiért szigorú volt velem (nem sok ilyen alkalom volt). Elmondtam, hogy örülök, hogy eddig része volt a gyerekeim életének, hogy ők is nagyon szeretik és most nagyon szomorúak. Kértem várja még megy anyukámat és tesómat, - akik végül szerdán voltak bent nála, - de utána menjen, elengedjük bármennyire is fáj ez nekünk, már várják őt a szülei, a testvére....és mindig velünk lesz, mindig gondolni fogunk rá.
Miután kijöttem tőle, nagyon sírtam, mondtam is Gábornak, hogy nem szeretném már így látni Őt, nekem ez nagyon megterhelő. Ezt másnap Anyukámmal is megbeszéltem, de tudtam, ha menni fognak még hozzá én is ott leszek majd.
Apukám meghallgatta kérésemet. Anyukámék még szerdán voltak nála és csütörtök reggel elment....
Végtelenül szomorúak vagyunk és rettenetesen fáj a hiánya, de valahol egy megnyugvás is, hogy vége van. Tudom, hogy Ő nem szenvedett egy pillanatig sem, de akkor is. Már békésen alhat.
Csütörtökön a hír hallatán zokogtam egy sort, majd folytattam a dolgomat, mert az élet megy tovább. Éjszakás voltam, s megtehettem volna, hogy itthon maradok, de nem akartam senki életét felborítani, Gábor itthon volt, így a gyerekek sem maradtak egyedül. Áron nagyon sírt mikor elmondtuk, de sikerült megnyugodnia. Tudták, elmondtuk nekik már az elején, hogy sajnos annyira pici az esély az életben maradásra és akkor még nem beszéltünk, hogy mennyire épülhetett volna fel....
Pénteken délelőtt el kellett mennünk Salgótarjánba a kórházba, mert ki kellett tölteni a boncolás mellőzését kérő papírt, de mint kiderült, ehhez csak Anyukám kellett, nyilván nem hagytuk volna, hogy egyedül menjen, akkor sem, ha ezt tudjuk. lehetőség volt még megnézni, de én semmiképpen nem akartam, aztán végül ők sem, így nagyon gyorsan végeztünk is.
Itthon aztán bementünk a temetkezési vállalkozóhoz, hogy elindítsuk a folyamatot. Ők mindent elintéznek, csak ki kellett tölteni a papírokat. Apukám nem akart temetést. Azt mondta hamvasszuk el és szórjuk szét....ezzel mi egyet is értettünk, csak szerettük volna, ha azért van egy hely a temetőben, ahová ki tudunk menni. Egyikünk sem az a fajta, aki állandóan oda szaladgál, igaz, nagyon közeli hozzátartozó eddig nem is volt ott. Nagyszüleim Pesten és Varsányban vannak eltemetve, oda sem rohangálunk hetente....végül sikerült megállapodnunk. Kiválasztottuk az urnát, és végül egy urnasír mellett döntöttünk. Így ugyan lesz temetés, de mégsem az a hagyományos sírhely lesz, mindannyian az egyszerűség hívei vagyunk.
Látszólag ugyanúgy éljük a mindennapjainkat, mint a tragédia előtt, de az én lelkemben dúl a vihar és nyilván még fog is, de el kell fogadni, hogy az élet már csak ilyen.
