Amikor cumi a jelem

Mostanság nem nagyon panaszkodhatunk a munka mennyiségére. Akad beteg gyerek bőven. Ki betegebb, ki csak létszámnövelésnek van az osztályon, de jelen pillanatban majdnem tele vagyunk.
Még mindig nem probléma, ha sokat kell dolgozni, csake gyensúly legyen. Azt még meg kell tanulnom, záros határidőn belül, hogy  a munkához való hozzáállásomon változtatni kell, mert nem biztos, hogy hosszútávon ez jó lesz. Nekem. 

Merthogy mindig, mindent én. Nyilván az orvosok is engem találnak meg, ha van valami, bár panaszra azért nem lehet okom, okunk, hiszen olyan orvosaink vannak, akiknek nem esik nehezére kivenni egy branült, feltenni egy infúziót, beadni egy gyógyszert, de hogy a legalapabbat mondjam: bejönni egy lázmérőért és megmérni a gyerek lázát. Ha látják, hogy sok a munka, el vagyunk foglalva vagy csak még nem ebédeltünk, akkor  alaborba is leviszik a mitákat, stb....

Bírom mikor fel kell venni egy gyereket és mindjárt engem találnak meg, néznek szépen rám, én megkérdezem: Igen?...Ők mondják: Igen! :) 

Na de van nekem olyan kolléganőm, akinek a munkához való hozzáállása eltér az enyémtől, ő azt a módszert alkalmazza, hogy más is odaférjen. 
Reggel úgy kaptuk a gyerekeket, hogy 3-3-4. Igen, a négy az enyém volt......
A nap folyamán jött egy ambuláns kislány, akinek valami gasztroenterális betegsége volt, az ilyeneket általában ambulánsként kezeljük és egy-két infúzió után meglátjuk, hogy felvételt nyernek-e valamelyik V.I.P. szobánkba vagy otthonába bocsáttatnak....
Nem volt kérdés, hogy az enyém lesz a megtiszteltetés, nagy probléma nem volt a kisnagylánnyal.....ahogy csepegett belé az infunda, úgy lett egyre jobban, látszott, hogy őt nem tartjuk meg, pedig helyes volt, kedves, aranyos, a szülei is jófejnek látszottak. 
Közben érkezett egy olyan gyermek, aki már többször is feküdt bent nálunk, ezért papíron akartuk őt futtatni, naponta bejárnak majd, ott laknak helyben, mindent meg tudnak oldani,a szülők nagyon jól tudják kezelni ezeket a dolgokat. 
EZt a gyereket is én futtattam....hát ki más.....
Közben elment a kolléganőmnek egy gyereke, majd nekem is kettő, a szobát is rendbe kellett tenni, segítettünk egymásnak, emrt ugyebár ilyenkor ez a menetrend, de a harmadik kollegina mikor munka akadt, akkor mindig eltűnt valamelyik szobában.....eszében nem volt segíteni. 
Azt hittem nem érhet már meglepetés, de mekkorát tévedtem...ez nagyon gyorsan ki is derült. 
Főorvos Úr drága.....szólt, hogy a gödi otthonból hoznak két somatomentálisan retardált gyermeket, emrt mondták, hogy fáj a fülük....
...na ez volt az első pont, amikor majdnem hanyatbsztammagamestem...merthogy ezek nem tudnak beszélni....nyilván nem mondtak ilyet.....szívtunk velük rendesen.....természetesen a kollegina ismételten talált magának valami fontosabb dolgot, minthogy odajöjjön és segítsen, esetleg felvegye a gyereket...ó nem....még egy "normálisat" sem, nemhogy betegeket....azért erre már a másik kolléganőm is kiakadt rendesen. Közben jött egy nagylány vissza kontrollra, akitől vért kellett venni, majd szoc indok alapján jött egy nagyobbacska fiú, be kellett fektetni, mert tüdőnyuszija van neki, de a szülők nem tudják kifizetni a gyógyszert......na ki vette fel...na, ki? Hát nyilván én....barnül, vérvétel, ahogy azt kell, orvos hagyott érvényesülni...megkérdezte, kell-e segítség vagy megszúrom én....khmmm....kezdők szerencséje...sikerült elsőre.

Alig vártuk, hogy a váltás megérkezzen. Jött az ügyeletes doki is fél hatkor, rámnéz, majd mondja, hogy a két sérültnek branült kellene szúrni......mondtam neki, szépen, kedvesen, hogy az éjszakásokkal, mert én már azt nem tudom merre vagyok arccal....

Ennyi erővel, akár ketten is vihettük volna az osztályt a harmadik kollegina úgyis csak ott volt de minek.... 

Elmondhatom, hogy cumi volt a jelem. Ezt egyébként egy másik osztályon dolgozó kolléganőm szokta mondogatni...nyilván náluk is mindig minden simán megy....